Most nem vártam meg a végét, belekezdtem.
Nem egyszerű élethelyzet az ilyen az is biztos. A látás, sőt a hallás hiánya az embernél, itt egy gyereknél először a sajnálatot hozza ki az emberből. Úgy gondolom ma már annyit fejlődött a világ, hogy az emberek többségében talán már nem ez az első reakció, hanem átérezni az anya helyzetét, belegondolni mit is tudna az ember csinálni, hogy reagálna dolgokra.
Nálunk a családban a férjem anyukája szülés után veszitette el a látását. Régen nem tudtak vele mit csinálni, igy maradt, utána a hallás is fokozatosan romlott hozzá. Ahogy a filmben kipróbálták milyen is letakart arccal közlekedni, ezt annak idején én is kipróbáltam csukott szemmel. Onnan kezdve még jobban tiszteltem anyukáját, aki mindent megcsinált a ház körül, de még a papirpénzt is kiszámolta pontosan.
Amikor odáig ért a történet, hogy Ittaku vállalta a Umi felügyeletét úgy gondoltam sok humoros jelenet lesz majd benne. Hát nem éppen…
De jó volt látni mi mindent meg nem tett annak érdekében, hogy az addigi szűk kis világából kiszabaduljon.
Ittaku nagymamája először igazán harcos amazonnak tűnt, de hogy megenyhült az arca, ahogy az unokája valamit fel tudott mutatni az életben.
A volt férj aki igazán nem volt szimpatikus a megnyilvánulásai után, csak megdobogtatta egy kicsit a lánya a szivét a végén. Amikor meg odaadta a válási papirokat minden hátsószándék nélkül, még talán egy centit nőtt is a szememben.
Umi végre reagál a környezetére
Ezen a jeleneten jót lehetett mosolyogni. Umi jól nyakonütötte Fukuchit.
A házinénit nagyon birtam. A varázsdada jutott róla eszembe.
Ez egy nagyon megható jelenet volt. Umi és a jelbeszéd.
A ház lakói is szépen összekovácsolódtak a végére. Az utolsó rész van még hátra, remélem úgy alakul a vége, ahogy gondolom. Nem nézem meg.
